A Careers in the Common Good harmadik éves nyári programjára készül. De hogy milyen is egy ilyen esemény, arról talán azok tudnak a leghitelesebben beszámolni, akik már élőben, a helyszínen is megtapasztalták ezt… ezért megkérdeztük a korábbi CCG-programok néhány résztvevőjét az élményeikről. A résztvevők különböző kelet-európai és távolabbi országokból érkeztek. Több út vezetett hozzánk: hírlevelek, Facebook-csoportos bejegyzések és kifejezetten egy projekt kick-off programra keresés a Google-on. Nem számít a mód, örültünk, hogy megismerhettük őket, és öregdiákként azóta is tarjuk velük a kapcsolatot.

Miért jelentkeztél?

Petra (Summer Course 2019): Ami talán a legjobban vonzott, az a lehetőség, hogy kapcsolatba léphessek az érdeklődési körömben dolgozó sikeres személyekkel és szakemberekkel. Régen nehezen szólítottam meg olyan  ismeretlen embereket, akiktől egyébként karrier tanácsokat tudtam volna kérni –  ezért ez az esemény tökéletes lehetőségnek tűnt – különösen azért, mert a csoportom szakemberei közül sokan hozzám hasonló háttérrel rendelkeztek.

Victoria (Youth Week 2020): Jelentkeztem, mert érdekelnek a társadalmi projektek és a szociális vállalkozás. Volt egy kezdeti projektötletem, de szerettem volna továbbfejleszteni és megvalósítani, ehhez pedig támogatásra volt szükségem.

Jana (Youth Week 2020): Újj kihívásnak tekintettem, de lehetőségnek is, hogy fejlődjek, és új emberekkel ismerkedjek meg.

Yusuph (Youth Week 2020): Jelentkeztem, mert több ismeretre volt szükségem a társadalmi változások vezetésével kapcsolatban. Éppen egy fenntartható tanulási központ létrehozását terveztem, de voltak még kérdéseim.

Eliška (Summer Course 2019): Jelentkeztem, mert a CCG lehetőséget kínált a különböző háttérrel rendelkező és különböző szakmákban dolgozó emberek megismerésére. Ami szintén vonzott, az a CCG által kínált viszonylag informális környezet.

Milyen volt a tapasztalatod a CCG-vel kapcsolatban?

Ðurđica (Summer Course 2019): A magyarországi nyárnak a tanulásról kellett volna szólni, de végül sokkal több lett belőle! Nemcsak ismereteket szereztem és csodálatos emberekkel találkoztam, hanem ihletet, lendületet és akaratot kaptam! Az eszközök, a projekt – itt jó irányba terelheted az újonnan megtalált energiát, azt, amely mindig ott volt benned, és csak egy kis külső segítségre, a hasonló gondolkodású szakemberek támogatására  volt szüksége.

Participant (Social Project Training 2021): Segített abban, hogy újra kapcsolatba léphessek azzal az énemmel, aki a közösséget akarja szolgálni, és nagyon biztató volt látni, hogy mások is szeretnének hozzájárulni közösségük javításához.

Mit tanultál az eseményen?

Jana (Youth Week 2020): Egy projekt megszervezéséhez szükséges lépéseket, a SMART célok kitűzését, a projekt finanszírozását.

Participant (Career Path Seminar 2021): Úgy érzem, hogy ez egy lépés volt a közjó felé abban az értelemben, hogy egy valóban motivált csoportban hasznos energiák és készségek alakultak ki ahhoz, hogy befolyásolni tudják környezüket, és erőségeikkel és értékeikkel pozitívan hozzájárulhassanak a társadalom fejlődéséhez.

Margarida (Youth Week 2020):  Jelentkeztem, hogy többet tudjak meg arról, hogyan áll össze egy projekt. Sokat tanultam arról, hogyan tervezzek és indítsak be egy projektet, sok hasznos tippet kaptam.

Petra (Summer Course 2019): Azt hiszem, az egyik legnagyobb tanulság a rendezvény alatt, az a közösségi hálózatok és maga a networking ereje volt (…) Azt hiszem, a sok emlék és új kapcsolatok mellett a CCG bátorságot adott ahhoz, hogy megtegyem az első lépést, amit egyébként nem mertem volna megtenni. Rájöttem, hogy többen hajlandóak segíteni és tanácsokat adni, mint azt gondoltam volna.

Trim (Summer Course 2019): Sok mindent megtudtam még azokról a témákról is, amelyekről korábban már tanultam (..). Azt vártam, hogy a karrieremhez szükséges dolgokról tanuljak, és ez így is lett, mert néhány facilitátor olyan dolgokat mutatott meg, amiről egyébként is tudni akartam.

Victoria (Youth Week 2020): A Design thinkingről tanultam: hogyan fókuszáld az ötleteidet, hogyan találod meg a megoldani kívánt legfontosabb problémát, milyen célcsoporttal foglalkozz és kik lehetnek még érintettek. Emlékeztetett arra, hogy fontos olyanért dolgozni, amit szeretek és amiben jó vagyok, és hogy a szociális vállalkozás ebben az értelemben egy ígéretes karrierút.

Hogyan járult hozzá a CCG-vel kapcsolatos tapasztalod karriedhez?

Eliška (Summer Course 2019):  A CCG megtanított arra, hogy a bizonytalanság nem egyenlő a kudarccal, és valójában rengeteg új, izgalmas lehetőséget és készséget teremthet. Különösen a karrierjüket megváltoztató embereket hallgatva kezdett egyre jobban érdekelni az egyetem utáni élet, mert azt tapasztaltam, hogy még egy nem-hagyományos karrier út is lehet nagyon eredményes. Összefoglalva, a CCG-nek köszönhetem, hogy megtanított arra, hogyan vegyem kezembe a karrierem irányítását (különösképpen értékelve az új készségeket), és ne féljek új dolgokat megismerni, tudván, hogy a hagyományos karrier-lépcsőkön kívül számos más lehetőség is van a fejlődésre.

Jana (Youth Week 2020): Javította a szervezési, kommunikációs és megvalósítási képességeimet.

Petra (Summer Course 2019):  Megerősített abban, hogy mindenképpen szeretnék egy „karriert a közjóban”, és így vagy úgy pozitív hatást gyakorolni a környezetemre. Ahelyett, hogy nagy szervezetben vagy intézményben dolgoznék, mindaddig, amíg olyat teszek, ami miatt értékesnek érzem magam és a munkám, szívesen dolgozom bárhol, függetlenül attól, hogy milyen kicsi vagy nagy a hely. Szeretnék a nemzetközi fejlődés és a fenntarthatóság terén karriert, és többet megtudni a közpolitikai döntéshozatalról is. A CCG rávilágított, hogy ez egy olyan út, amely időnként frusztráló lehet, de mindenképpen érdemes folytatni.

Mit mondanál azoknak, akik a 2021-es Youth Week iránt érdeklődnek?

Jana (Youth Week 2020): Lépj ki a komfortzónádból, és légy része egy ilyen csodálatos projektnek és közösségnek.

Participant (Social Project Training 2021): Azt mondanám, hogy ha van ötleted egy társadalmi projektre, és nem tudod, hol kezdd – és szeretnéd a lehető legjobban érezni magad (már amennyire ez egy Zoom callban lehetséges) miközben új embereket ismersz meg – akkor mindenképpen jelentkezz! Segítenek abban, hogy az alapjaitól jól kezeld a projektet.

Petra (Summer Course 2019):  Azt mondanám, hajrá! Az egyik dolog, amit CCG-n keresztül tanultam a hálózatépítésről és a lehetőségekről, az az, hogy ugorj neki, akkor is ha bizonytalan vagy. Nincs rosszabb, mint a megbánás. A CCG csapata valóban kivételes abban az értelemben, hogy biztonságban érzed magad, és nagyon támogató és motiváló környezetben dolgozhatsz.

Trim (Summer Course 2019) : Azt mondanám, hogy nem fogod megbánni, mert megtanulod a karrierhez szükséges dolgokat, és nagyon jól fogsz szórakozni.

Eliška (Summer Course 2019): Szerintem mindenképpen jelentkezz, mivel a program sok szinten gazdagít, nemcsak a karrieredet illetően, hanem a fenntarthatóság vagy az emberi jogok szélesebb körű témái kapcsán is – ez a két téma pedig kiemelkedő fontossággal kell, hogy bírjon a közép- és kelet-európai diskurzusban, és a CCG kiváló lehetőséget kínál az ezekhez való kapcsolódásra.

Margarida (Youth Week 2020): Hajrá, egy hét tanulás, megerősítés és motiváció.

Mi lesz a folytatás?

Amíg az idei Youth Weekre készülünk, szívünket melengették öregdiákjaink válaszai és visszajelzései. Örömmel látjuk, hogy a résztvevők fontos készségeket és kapcsolatokat vittek magukkal, és a tanult kompetenciáikat és üzeneteket rendszeresen használják. Ahogy Eliška fogalmazott, aktuális rendezvényeinken fenntartjuk a “no-pressure környezet” szellemiségét, megközelíthető szakemberekkel dolgozunk és bátorító közösséget építünk. A kulisszák mögött új programokon is dolgozunk – és örömmel látjuk, hogy a korábbi résztvevők azt várják tőlünk, amit terveztünk: például egy állásinterjúra való felkészülést, “facilitator speed-datinget” és az alumni találkozót. Bízunk benne, hogy bővítjük kapcsolatainkat, új résztvevőket ismerhetünk meg, és végül az CCG-alumni közösségben üdvözölhetjük őket.

A Youth Weekről itt tudhatsz meg többet.

MIRŐL SZÓL?
Ebben a három perces videóban az Európai Bizottság elnöke Ursula von der Leyen jól összefoglalja a mozgalom lényegét:

De valójában mi lapul az olyan kissé megfoghatatlan fogalmak mögött, mint a fenntarthatóság, az inkluzivitás vagy az esztétikum?

Ezt a kérdést nem az Európai Bizottság fogja megválaszolni, hanem az európai polgárok, azaz mi! Ugyanis a New European Bauhaus mozgalom a közös tervezésről szól és egy olyan platformot nyújt az európai polgárok számára, ahol kísérletezni lehet az ötleteinkkel. Bárki hozzá tud járulni e nagyratörő és izgalmas, új mozgalom koncepciójának kialakításához!

A MOZGALOM HÁROM SZAKASZA

A New European Bauhausnak három szakasza lesz: a közös tervezés, a végrehajtás és a terjesztés.

A közös tervezés 2021 nyaráig tart és ebben a szakaszban gyűjti össze a Bizottság a jó példákat és ötleteket, ezekből fog kialakulni a közösen alkotott, végleges koncepció. 2021 szeptemberétől fog kezdődni a megvalósítási szakasz, amely során legalább 5 New European Bauhaus kísérleti projekt veszi kezdetét. 2023 januárjától a harmadik, az az a terjesztési szakaszban a hangsúly a születendő ötletek és projektek szélesebb körű terjesztésén lesz. Itt a cél elsősorban a hálózatépítés, valamint a résztvevők és a gyakorlati szakemberek közötti rendszeres tudásmegosztás lesz.

A PRO PROGRESSIONE ÉS A NEW EUROPEAN BAUHAUS

2021 áprilisában az Európai Bizottság a New European Bauhaus kezdeményezés hivatalos partnerévé választotta a PP-t. A partnerség keretében számos inspiráló hálózattal és szervezettel tudunk együtt működni az európai zöld megállapodás szellemiségében egy fenntartható és inkluzív jövő megvalósításáért. Eddig két partner találkozón vettünk részt, ahol még többet tudtunk meg a mozgalomról, és megismerkedhettünk a NEB partnerség többi tagjával. A New European Bauhaus konferencián pedig kizárólag a hivatalos partnerek számára rendezett zártkörű workshopon vehettünk részt, ahol a NEB közösség többi tagjával cseréltünk tapasztalatokat és tudást. Ezekről az élményekről, amelyeket partnerként szereztünk Petrányi Barna mesélt az Európa Pontban tartott beszélgetés keretében, amely az Európa jövőjéről rendezett konferenciasorozat része volt.

RÉSZVÉTEL A KÖZÖS TERVEZÉSBEN

Hogyan érdemes együtt élnünk a világjárvány után? Hogyan tehetjük lakóhelyeinket esztétikus, fenntartható és inkluzív helyszínekké? Milyennek képzeljük el Európát a jövőben? Bárki, aki el szokott gondolkozni ezeken a kérdéseken, most megoszthatja gondolatait, véleményét és javaslatait a NEB közösséggel.

Itt nyújthattok be példákat

Itt oszthatjátok meg az ötleteiteket

Itt számolhattok be a kihívásokról

Ide tölthetitek fel tanulmányaitokat a témáról

Vagy akár saját vitafórumot is indíthattok

A hírlevélre is érdemes feliratkozni, hogy mindig naprakészek lehessetek

Milyen lehet csak online játszani a közönségnek? És hogyan lesznek a nézők ennek ellenére a darab aktív résztvevői? Ebbe enged bepillantást a bécsi WUK magazinnak  adott interjúban Gryllus Samu és Brina Stinehelfer a Túszopera (Die Geiseloper) kulisszatitkai kapcsán. (A magyar interjú a német nyelvű cikk alapján készült, amely itt olvasható)

A Túszopera Hatala Csenge 2015-ben megjelent Hírzárlat, A balassagyarmati túszdráma című dokumentumregényén alapul: a könyv egy 1973-ban, Magyarországon történt esetet dolgoz fel. Miért döntöttél úgy, hogy színre viszed ezt a történetet?

Gryllus Samu: A zenés színház az a művészi nyelv, amelyben alkotóként megfogalmazhatom a gondolataimat, különösen olyan témákkal és problémákkal kapcsolatban, amelyeknél egy tudományos cikk megírása vagy egy hangszeres darab kevésnek bizonyulna. A zenés színház, vagy zeneszínház (a különbség kifejtése az SzFE-n készült disszertációmban olvasható)  ugyanis a legszélesebb kifejezési formát jelenti számomra. Ezért is keresem ehhez  folyamatosan a témákat. 2013-ban találtam egy mappát feleségem szüleinek hétvégi házában a könyvespolcon - ebben dr. Samu István neurológus visszaemlékezései voltak. Az orvos 1973-ban Balassagyarmaton dolgozott, ahol akkoriban az ország első túszejtése történt. Dr. Samu István volt a mediátor a 17 és 19 éves elkövetők és a rendőrség között a túszejtő akció első 3 napjában. Mélyen megérintett az az abszurd történet, amelyben – egy olyan diktatúrában, ahol a terror állami monopólium volt – két fiú útlevelet és pénzt követelt azért, hogy nyugatra utazhasson. A történet minden részletében gyermekkorom társadalmának traumatizáltságát fedezhettem fel. Szerettem volna többet foglalkozni vele, és beszélni róla – lehetőleg valamiféle  humor bevonásával, amennyire ez lehetséges – zenei és közösségi szempontból is kötetlen formában.

Brina Stinehelfer: Azzal, hogy elmesélünk eddig el nem mesélt történeteket, sok minden nyugvópontra juthat bennünk és sokat tanulhatunk arról, hogy miként döntsük el, melyik történeteket szeretnénk elmesélni a jelennek és megőrizni a jövő számára. Samu játékos operája csodás eszköz arra, hogy mindezt humorral és abszurditással adja át.

A balassagyarmati túszejtés eredeti helyszíne (forrás: Fortepan)

A beharangozóban úgy említed a Túszoperát, mint „futurisztikus eseményt a múltról a jelen számára.” Miért választottad ezt a leírást?

Gryllus Samu: Számomra ez egy olyan este, amikor kamaraoperát játszunk számítógépek, hangszórók és mikrofonok előtt és azokon keresztül, hangszerek, kameraképek és arckövetés által generált elektronikus hangok kölcsönhatásával. Ez a felállás nekem futurisztikus, mert mindez nekem valójában még nem a művészeti szcéna jelene. Láthatunk számos streamelt eseményt ezekben a furcsa időkben, de amit a Geiseloper megpróbál megvalósítani, az valami más típusú együttlét az online térben. Közben azonban a múltról beszélünk, mert témánk az 1973-as magyarországi túszejtés, az európai történelem egyik lezárt fejezete, abból az időből, amikor a vasfüggöny a véres diktatúrát elválasztotta a szabad világtól. Ugyanakkor ez az előadás a jelennek szól, ahol azért kell világosan látnunk, milyen értékes dolog a szabadság, hogy a jövőnket ne a múltunk irányába vezessük tovább.

BrinaStinehelfer: A darab keretét a jövő adja, a történet a múltból származik, és ezt a jelenért tesszük - hogy perspektívát vigyünk a jelenlegi helyzetbe. Milyen régi struktúrákban élünk, miből akarunk kiszabadulni? Mit jelent a szabadság? Reméljük, hogy nemcsak a történelmet hozzuk közelebb a közönséghez, hanem tükröt tartunk a jelen elé és impulzust adunk a jövő számára.

Az előadásban arra kéritek a közönséget, hogy ők is énekeljenek. Hogyan lehetséges ez?

Gryllus Samu: Csak bátornak kellene lenni. Szinte mindenki tud énekelni, még ha nem is úgy, mint a képzett operaénekesek. Gyakran dolgozom különböző közösségi improvizációkkal, melyekben a közönség is részt vesz. A Túszoperában eredetileg három interakciós szintet akartam használni. Az első szint a közönség passzív részvétele, amikor is egy kamera elemzi, hogy a közönség hogyan helyezkedik el a teremben, milyen színeket visel vagy milyen gyors mozdulatokat végez. A számítógépes program ezt használja hangok és lejegyzett hangjegyek létrehozására, melyeket aztán a hangszeresek szólamaiban jelenik meg. Ezenkívül fontos volt számomra a közönség aktív részvétele is. Eredetileg két formában lehetett bekapcsolódni az énekelésbe: elsősorban kórust alkotva. Így a  teremben mindenki kiválasztott sorokat vagy bizonyos zenei motívumokat és dallamokat énekel együtt a színpadi énekesekkel, vagy önállóan értelmezi a szöveget. Az interakció harmadik szintjén pedig a közönségből néhányan eljátszhatnak egy szerepet az operában. Ehhez megkapják a konkrét szöveget, és ha szükséges, a karmester, azaz az én intuitív irányításomat. A Túszopera online változatában ezek a lehetőségek kissé korlátozottak. Az időbeli szinkronitás csak bizonyos technikai specifikációkkal valósulhat meg az interneten, és ezt nem várhatjuk el az opera összes nézőjétől. Leegyszerűsítve: a képernyőn elhelyezkedő közönség időnkét akkordokat rajzol ki egy program számára, ezen kívül pedig karmesterként  kézjeleket adok a képernyő egy kis ablakában azoknak, akik otthon, saját laptop-mikrofonjukon keresztül kórusban szeretnék hangosan előadni a képernyőn megjelenő szöveget, vagy az adott instrukciót követni. Mindezek ellenére a digitális térben is kínálunk olyan helyeket, ahol mindenki „csak” nézhet és hallgathat. Nem akarunk senkit kényszeríteni, úgy, mint 1973-ban ...

Brina Stinehelfer: Csak bátran! És nagy örömmel!

Mit jelent számodra, hogy a Túszoperát jelenleg csak a digitális térben láthatja a közönség?

 Samu Gryllus: Hatalmas kihívás. Ugyanakkor egy kiváló új, még nyitott játszóteret fedeztünk fel. Határtalanok a lehetőségek, amiből gyorsan és leginkább vakon választottuk  ki most a legmegfelelőbbnek látszókat. Az ismeretlent megzabolázni persze hatalmas élmény is. Meg persze elképesztő mennyiségű kábel és képernyő mindez. Ugyanakkor ez az egész folyamat csak még jobban felkelti a vágyat mindenkiben,  hogy egy térben lehessünk, ahol együtt és egyszerre hozzunk létre valamit és közösen élvezzük a köröttünk lévő levegő rezonanciáit, a közös rezgéseket, a hangokat.

Brina Stinehelfer: Mindig izgalmas új eszközökkel dolgozni – úttörők vagyunk, hiszen ez azt jelenti, hogy számos izgalmas dolgot fedezhetünk fel, de mivel nincs sok útmutatás bizonyosan szembesülni fogunk kihívásokkal is, amire kreatív megoldásokat kell találnunk. Játék közben tanuljuk meg, miként hívhatunk életre valamit a digitális térben, maga tér – annak lehetőségei és korlátai – mutatja meg számunkra a darabot magát.

----------

Alig több, mint két héttel a bécsi bemutató után a magyar közönség is megismerheti aTúszoperát: a darab május 29-én 19:30-tól nézhető meg ONLINE, a szegedi MASZK Egyesület Tavaszi Kollekció 2021 elnevezésű programsorozatának egyik eseményeként. 

A részletek itt olvashatók:https://fb.me/e/1j2iVfIF8

Jegyvásárlás: https://tixa.hu/Gryllus-Samu-Brina-Stinehelfer-Tuszopera

Új gyakornokunk, Seress Anna Barcelonában járt, erről számol be most összefoglalójában:

“Seress Anna vagyok, a PP Arts és PP Cult gyakornoka. Kicsivel több mint egy hónapja dolgoztam a Pro Progressione-nél, amikor jött egy üzenet: melyik gyakornok akar menni Barcelonába? Két-három újra olvasás után meggyőződve arról, hogy nem káprázik a szemem, finoman jeleztem, hogy én igen. Így kerültem ki a pandémia alatt, friss gyakornokként Barcelonába a FAACCC fesztiválra.

A FACCC Fesztivál önmagában egy inspiráló és komplex tér és kezdeményezés. Helyszíne egy helyi önkormányzat által közösségi térként használt volt szövetgyár, pontosabban kabátgyár. Jellegzetes ipari építészet, hatalmas belmagasság, nagy ablakok és nyitott terek jellemzik. Lokális beágyazottsága kézzel tapintható, szemben vele egy park, szomszédságában egy iskola focipályával, tökéletes helyszín közösségi és társadalmilag elkötelezett művészetekről való beszélgetésre. A benne üzemelő kávézót közösségi alapon szervezik, helyben szerzett alapanyagokból készített ételt és helyi, kis üzemekben gyártott kézműves sört szolgálnak fel bárkinek, aki betéved.

Ez a fesztivál lett a helyszíne a 2019 óta futó Urban ParticipArt projekt következő megállójául szolgáló workshopnak. A projektről röviden: Az Urban ParticipArt projekt három szervezet, a rotterdami Home of Participation (HOP), az International Network for Culture and Arts (INCA) Catalunya, és a ProProgressione kezdeményezéseként jött létre. A projekt célja olyan módszertanok fejlesztése és tesztelésé, amelyek művészeti eszközök alkalmazásával vonják be a fiatalokat (különös tekintettel a hátrányos helyzetű fiatalokra) a várostervezés folyamataiba. A művészeti metodikákon kívül a projekt másik pillére a részvételiség. Ezen eszközökkel szeretne a projekt létrehozni egy Toolboxot, amely segíthet a kikísérletezett módszerek eszközzé tételében, mind a fiatalok, mint a várostervezők és döntéshozók számára.

Az általunk tervezett workshop ennek a toolboxnak az egyik teszt-helyszíne volt. Ugyan a metodológia már sok szempontból készen állt, a csapat is összeszokott volt (rajtam kívül persze), de a pálya így is nehezítettnek bizonyult. A koronavírus miatt a csapat 3 nappal a workshop előtt tudott csak összeülni, az online térben nehezen ment a térspecifikus workshop megtervezése. Ezen kívül a fesztivál, mint keret is ad hoc megoldásként alakult, eredetileg a workshop több időt igényelt volna. De hát ugye, mint tudjuk, teher alatt nő a pálma! A workshop persze jól sikerült, de abban mind megegyeztünk, hogy igazából ennek az internacionális meetingnek a legsikeresebb pontja, és módszertanilag is megfontolandó eleme a közös munka volt. Oldott és gördülékeny volt ez a munkafolyamat, de nem mentes az elkalandozásoktól. Organikusan alakult így, mégis fontos módszertani elem lehet a jövőben, hogy a hatékonyság, mint cél nem nyomta el és akadályozta meg a kreatív kilengéseket és ötleteléseket. A kilengést és ötletelést, hevesen jegyzetelve a projekt szerves részeként tudtuk értékelni, ha végül megközelítőleg sem került bele sok ötlet sem a workshopba, sem a toolboxba. Érdekes és intenzív élmény volt. És persze a barcelonai tengerpart, tapas és sangria tökéletes keretet adott rövid, de izgalmas közös gondolkodásunknak.”

Boros Eszter képzettsége szerint kontroller, több éves tapasztalattal rendezvényszervezésben, emellett hobbi művész és szenvedélyes utazó, és 2020-nak köszönhetően digitális facilitátor. Tanulmányait Maastrichtban és Berlinben végezte, megismerkedve a gyógyászati segédeszközöktől kezdve a gasztronómiáig több területtel, több szakirányt is kipróbált. Ezen kívül évek óta TeachSurfing trainer, workshop facilitátor és a non-formális oktatás támogatója/szószólója. 2018 óta a Careers in the Common Good kezdeményezés szervezője és koordinálója: itt ötvözheti készségeit és érdeklődési körét. Mivel a pandémia hatására minden workshopot és programot az online felületre került, sikerült elsajátítania az online facilitálást és mind a csapatépítést, mind az interaktív és izgalmas elemeket is alkalmazza a digitális térben. Vele készült az alábbi interjúnk:

Miről szól a CCG?

A CCG ötlete körülbelül három éve fogalmazódott meg bennem. Elmentem utazni, úgynevezett ‘gap-year’re, hogy találkozzak régi barátokkal és megismerjek új helyeket a világban. Egy középiskolai ismerőst látogattam meg, akivel már vagy tíz éve nem beszéltem vagy találkoztam. Hamar rájöttünk, hogy mennyi közös van bennünk. Ugyan különböző országokban éltünk és más szakmát tanultunk, rengeteg volt a párhuzam. Egyrészt, az életutunk nem oda vitt minket, amit vártunk, vagy amit a környezetünk várt volna tőlünk. Másrészt, vissza akartuk adni azt a sok kedvességet és támogatást, inspirációt és tudást, amit eddigi életünk során kaptunk. Így elhatároztuk, hogy egy nyári programot szervezünk közép- és kelet-európai fiataloknak.

Munka közben

Miért pont nyári program?
Mindketten több nemzetközi konferencián (köztük közös középiskolai MUN konferenciák), tréningen, táborban és workshopon vettünk részt.  Rövidebb és hosszabb eseményeken keresztül tapasztaltuk meg, hogy akár egy egynapos rendezvény is életre szóló változást jelenthet. Instant barátságot építettünk, tanultunk magunkról és a világról egy-egy tea vagy kávé mellett, éjféli beszélgetéseken, közös főzéseken, illetve egy közös projekten dolgozva vagy egy fontos témát vitatva. Össze akartuk kapcsolni a kapcsolati hálónkat és egy olyan rendezvényt szervezni, ahol a régióbeli fiatalok hasonló élményben részesülhetnek, mint mi.

Azt mondtad, máshova vezetett az utad, mint vártad. Mi változott?
Igen, a személyes karrierutam az egyik ok, ami arra inspirált, hogy a karrierválasztás legyen a program központi témája. Egy egész átlagos úton indultam, külvárosi értelmiségi szülők gyermekeként, és meg sem álltam a controller mesterdiplomáig. 28 évesen, három diplomával és négy nyelvvel felfegyverkezve, egy teljes állású munkát kaptam egy német mérnöki irodában, jó juttatásokkal, korlátlan idejű szerződéssel és még állítható magasságú asztalom is volt! Csak ekkor döbbentem rá, hogy ez az álommunka nem az én álommunkám volt. “Szabit” vettem ki, hogy kikapcsoljak, átgondoljam a céljaimat és értékeimet, és hogy barátokat látogassak meg. Ezen az úton több – a szakmán, üzleti világon és akadémián kívüli – emberrel ismerkedtem meg. Így ismerkedtem meg a boldogság és a tartalmas élet különböző megközelítéseivel és definiálásával. És pedig megváltoztattam a karrierutamat.

Eszter egyik hobbija a festés

Mivel foglalkozol jelenleg?
Eltávolodtam az üzleti világtól és elhatároztam, hogy akármilyen szervezetnél is dolgozok, az általuk képviselt értékek szerint választok. A CCG programjait koordinálom és emellett részmunkában egy coaching akadémiánál dolgozom controllerként, időt hagyva egyéb hobbijaimra, mint a festés és a túrázás. Nagyon szeretek Excellel dolgozni – ahogy apukám kiskoromban megfigyelte -, jól bánok a számokkal. A coaching légkört választottam, az ember-centrikus hozzáállásuk miatt, hiszen így hozzá tudok járulni, hogy az emberek megoldják belső dilemmáikat, konfliktusaikat és kihívásaikat.

A 'gap year' egyik izgalmas pillanata

Milyen üzenettel zárnál?
A “gap year” alatt kipipálhattam egy pontot a bakancslistámról: Szent Jakab útján, vagy ismertebb nevén, a Camino de Santiago de Compostelán járhattam. Az emberek különböző okokból indulnak: vannak, akik az életük egy fejezetét szeretnék lezárni, mások inspirációt keresnek, vannak, akik sportolás céljából jönnek, mások lelki utazásként, vannak akik olcsó nyaralást keresnek, mások hálából, vannak akiket fiatalkorúak börtöne helyetti küldtek, mások évek óta erre tesznek félre, egyeseknek egy hétig tart az út, mások évről évre visszatérnek, hogy különböző szakaszokat tegyenek meg. Az úton azonban mindenki egyenlő volt. Mindannyian ugyanazt a két pólót hordtuk nap mint nap, és a mindenkinek ugyanolyan vízhólyagja lett a cipőtől. Nem számított, ki honnan jött, miért és merre járt. Mindenkinek megvolt a maga története, és ugyanazt az utat járták be. Annyiféleképpen lehet a camino-n járni, ahány ember van. A CCG-nél ezt a gondolatot alkalmazzuk a mindennapi életre és a karrierutakra – nincs két ember, aki pontosan ugyanazt az utat járná be, de ezen utak mindegyike egyformán fontos és a maga módján hozzájárulhat a közjóhoz.

A PP 10. szülinapja alkalmából megrendezésre került 4 beszélgetésünk közül az utolsó a Sound…. and more című volt, amely – ahogy a címével is utaltunk rá – elsősorban a Pro Progressione zenei projektjeivel foglalkozott, de a beszélgetésben sok más téma is előkerült, amelyet vendégeink, Gryllus Samu és Weyer Balázs magukkal hoztak. A beszélgetést a PP Sound pillérért felelős Salgó Viktória vezette.

Gryllus Samu “hivatalos definíciója” szerint zeneszerző, de ez közel sem fedi le azt a sok dolgot, amit Samu csinál, aki a saját maga számára kicsit kitágította ezt a fogalmat. A PP-vel nagyjából három éve találkozott, amikor tudomására jutott, hogy milyen projekteken dolgozik szervezetünk. Megkereste hát Barnát (Petrányi Barna, a Pro Progressione ügyvezetője), mert úgy gondolta, hogy éppen aktuális projektötlete nagyon a PP profiljába vág, és a kölcsönös érdeklődés alapján el is indult az együttműködés. Ennek az indító beszélgetésnek a gyümölcse az a három közös projekt, amelyek jelenleg is futnak. Egyik ezek közül az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál (ennek Samu a művészeti vezetője), amely 2014 óta minden évben januárban kerül megrendezésre, és amelyet tavaly óta Samuék már a PP-vel közösen csinálnak. A fesztiválból kiindulva, Samu egy korábbi ötlete alapján indult el egy másik közös, a Kreatív Európa pályázatán nyertes, HoME (teljes nevén House. Music. Europe) névre hallgató projekt, amely egy négy ország részvételével, három év alatt megvalósuló együttműködés. A harmadik közös ügy, amelyen Samu a Pro Progressione-val együtt dolgozik, a Túszopera című interaktív kamaraopera, amelynek a beszélgetés idején éppen a próbái zajlottak. (A darab bemutatója május 11-én volt Bécsben, és május végén a magyar közönség is megismerheti a művet).

Weyer Balázs a Hangvető programigazgatója. A PP-vel először 4 évvel ezelőtt találkozott az azóta már sikeresen futó MOST című projekt előkészítése kapcsán. A MOST lényege, hogy 9, hasonló zeneipari problémákkal küzdő balkáni országban (Horvátországban, Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban, Macedóniában, Albániában, Koszovóban, Bulgáriában és Romániában) segíti a menedzserek képzését, a fesztiválok és fellépőhelyek fejlesztését, és a szabályozókat próbálja közelebb vinni a kreatívokhoz. A projekt távlati célja, hogy a négyéves projektidőszak végére létrejöjjön majd egy alumni hálózat, akik tovább tudják adni a tudást az új résztvevőknek. Szintén a Hangvető és a Pro Progressione közös projektje volt az áprilisban lezárult World Pitch zenei képzési program, amely a Music Moves Europe egyik első körös nyertese volt – az egy szemeszter időtartamú zenei képzés menedzsereknek nyújtott betekintést a világzene minden lényeges aspektusába. A Polyphony projekt szintén egy olyan ügy, amelyen a Hangvető és a PP közösen dolgozik.
Balázs a “hivatalos” projekteken felül saját projektet is elkezdett a COVID elmúlt hónapjai alatt: a tavaly márciusban – hobbiból – indult Tranquilo playlistek célja az volt, hogy a karanténban összezárt embereknek segítsen, hogy kibírják egymást ebben a szokatlanul intenzív közös időszakban. A playlistek kétféle verzióban készülnek: a nappali kiadás mindig pörgősebb, energikusabb zenékből áll, míg az éjszakai verzió nyugisabb, “chillezős” dallamokat tartalmaz, de mindkét verzió jó energiákat ad a hallgatóknak.

Viki ezután arról kérdezte a vendégeket, hogyan alakult át az életük a járványidőszakban, és milyen pozitív tapasztalataik vannak. Samu élete jelentősen nem változott, gyakorló zenészként egyedül a koncertezés, és így a közönséggel való személyes találkozás maradt ki az elmúlt hónapokból. Az online tanítás (Samu egy bécsi magánegyetem zeneszerzés tanszékének vezetője) is inkább pozitív tapasztalatokat hozott számára, mivel az, hogy a képernyőn keresztül látták egymást a diákokkal vagy fejhallgatón keresztül hallgattak zenét, az sokszor közelebbi élmény volt számára mint a korábbi tantermi találkozások. Mivel a járvány első hónapjait egyébként is arra szánta volna, hogy a most bemutatásra kerülő operát megírja, így még kevésbé volt számára érzékelhető a kényszerű bezártság (az operát egyébként eredetileg is interaktívra tervezte, így a koncepciót nem kellett átalakítani, “csak” az új, online előadótérhez kellett alkalmazkodni), amiatt pedig, hogy Bécsben csak online órákat tartott, és kimaradtak a heti rendszerességű utazások, a családjával is sokkal több időt tudott tölteni. A januárban online megvalósuló Átlátszó Hang fesztivált személyesen pozitív élményként élte meg, a koncertek után ugyanúgy összeültek a fellépőkkel beszélgetni, mint ahogy azt “élőben”, az öltözőben tették volna, a fesztivál közönsége pedig tudott bővülni olyanokkal, akik egyébként személyesen nem tudtak volna a helyszínre utazni.

Balázst – leszámítva azt, hogy a rokonai egy része hiányzott az életéből – szintén nem viselte meg a karantén-helyzet. Szerinte az előző év tavaszának lelassulása éppen a fókuszálást, a fontos dolgokban való elmélyülést, az életünk rendszerezését segítette. Az idei év elejét már sokkal feszültebbnek érezte, valahogy más rezgések jöttek a világból: szerinte valamiért úgy álltunk hozzá a járványhoz tavaly, hogy az őszt valahogy ki kellene bírni, és aztán elmúlik a válság, ám amikor nem ez történt, elvesztettük a türelmünket. Mindezt valószínűleg csak tovább erősítette, hogy a mindennapi Zoomolással valahogy megtaláltuk annak a módját, hogy “hogyan lehet a lapot faltól falig kitölteni online”. Balázs azt is elmesélte, hogy szívesen túrázik, és ehhez sokszor nehezen talál társakat, ám az elmúlt hónapokban ez sem okozott nehézséget. Emellett sokat járt evezni és a filozófiai témájú könyvek régóta halogatott olvasása is belefért az életébe.

Samu számára ez az időszak alapvetően egy redukció volt, a HoME projekt, az opera írása és a tanítás (ami szeptember óta kizárólag a bécsi órákat jelenti) töltötte ki a napjait, így új dolgok, új hobbik már nem nagyon fértek bele az életébe. Ezek a munkák egyébként is egy nagyon fókuszált figyelmet igényeltek, a külvilágban aktuálisan fennálló helyzet szerencsére inkább segítette ennek a figyelemnek a megtalálását.

Viki elmondta, hogy mind Samut, mind Balázst olyan embernek látja, akik nagyon intenzíven és tudatosan jelen vannak a kulturális-zenei élet több szegmensében, és azt szerette volna megtudni, hogy milyen korán jött náluk az elhatározás, hogy ezt a területet választják hivatásuk színhelyéül. Balázs itt megjegyezte, hogy az óvodában még biztosan nem gondolt arra, hogy azt fogja csinálni, amit most csinál, ám a zenei irány már általános iskolában meghatározta az útját. Samunak szintén igen korán (már 7-8-9 éves korában) világos volt, hogy zenével szeretne foglalkozni, sőt, saját bevallása szerint soha semmi más nem érdekelte igazán, csak a zene. Ez különösen akkor tudatosult benne, amikor felvették az egyetem jazz tanszakára, ugyanakkor azt érzi, hogy a zene mellett azért sok minden mást is csinál, sok más dolog belefér az életébe.

A személyes élmények után Viki egy általánosabb kérdést tett fel a vendégeknek, és arra volt kíváncsi, hogyan látja Balázs és Samu a zene közönségszervező erejének változását, alakulását. Balázs – azon túl, hogy a zene közösségteremtő erejét nagyon fontosnak tartja – úgy gondolja, hogy a járvány a mai ember életére ugyan hatással van, de a zene hosszú történetében nincs különösebb jelentősége. Régebben a zene mindig funkcionális zene volt, tehát mindig a közösségi élet egy-egy kiemelkedő eseményéhez kapcsolódott, és mindig volt valamilyen praktikus funkciója is: szó szerint ritmust adott az emberek napjainak (akár éppen csatározó katonákról vagy közösen dolgozó emberekről volt szó), és segített feldolgozni azokat az érzelmi hullámokat, amelyek miatt ma egyébként inkább pszichológushoz fordulunk. A zene közösségszervező ereje nem múlik el, segíti az embereket, hogy könnyebben kapcsolódjanak a közösséghez, és ennek jelentőségét – éppen annak hiánya miatt – az elmúlt hónapokban tapasztalhattuk meg igazán. Balázs szerint az élő zene hatása és jelentősége különösen fontos: a zenében jelen kell lenni, át kell venni annak rezgéseit (legyen szó akár egy muzsikusról, egy énekesről vagy éppen a közönségről), a közösen átélt élmények pedig összehozzák a közösség tagjait. Ezt mostanában főként a MOST projektben tapasztalta meg, ahol azok a résztvevő balkáni országok, akik egyébként a volt Jugoszlávia tagországai, rögtön megtalálták a közös gyökereket, amikor egy olyan dallam csendült fel, ami például egy gyerekkorukban látott mese zenéje volt. A zene nagyon erős érzelem átvivő anyag, és nyelvi korlátai sincsenek. A népzene szerinte régen szándékosan volt könnyen megközelíthető, a bevonás legkisebb lépése is nagyon erősen közösségteremtő volt.

Samu kevésbé látja homogénnek a dolgot. A Balázs által felvázoltakra elmondta, hogy az, hogy a zene megkönnyítené egy közösségbe való bekapcsolódást, nem feltétlenül igaz. Korábban, aktuális projektjeinek felsorolásánál kimaradt, de részt vesz egy kutatási munkában is: létezik Tajvan mellett egy kis sziget a maga nagyon régi és sajnos kihalófélben lévő kultúrájával, és itt épp azt tapasztalták meg, hogy itt pont nem az a cél, hogy könnyen be lehessen kapcsolódni a zenei tradícióba. Az idősebb generációk átadják a fiatalabbaknak a zenei tudást, de a kívülről jövőknek – éppen azért, mert a közösség zárt zenei “kódokkal” dolgozik – nagyon nehéz a tradíció megértése. Az opera kapcsán elmondta,hogy az hogy nem vagyunk együtt egy térben, sok kérdés és kihívás elé állítja a zenei élet szereplőit, és ezeket a kihívásokat a Túszopera előkészületei kapcsán közvetlenül is megtapasztalta. A darabot eredetileg is interaktívra tervezte, ám az, hogy az online térbe kellett a művet átültetni, megnehezítette a dolgát, de végül sikerült megoldani a kérdéses dolgokat. Szerinte művészként nagyon sokat kell változni ahhoz, hogy tehesse a dolgát, és a beszélgetés zárásaként megemlít egy mondást, amit Both Miklóssal együtt hallott egy közös kínai munkájuk kapcsán: “Ahhoz, hogy ugyanaz maradjál, ahhoz mindig változnod kell.”

A teljes beszélgetés az alábbi linken keresztül hallgatható meg.

• Vicze Magdolna régész, akinek fő kutatási témája a magyarországi bronzkor. Magdolna 25 évig dolgozott és 15 évig vezette a százhalombattai Matrica Múzeum és Régészeti Parkot jelenleg pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Százhalombattai Régészeti Expedíció projektjének vezetője.
• Bayer Árpád történész, múzeumi játéktervező, 2018-as alapítása óta pedig az Open History-val dolgozik azon, hogy a történelemből élmény is legyen.
• Bőczén Árpád építész, a Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete (KÖME) alapító elnöke.
• Czakó Máté színész, rendező, koreográfus, aki a Pro Progressione-val közösen olyan színházi kalandjátékokon (TAG – Theatre Adventure Game) dolgozott, mint például margitszigeti Futószínház és a Szentivánéj, és aki egyszerre a Journey to the Beginnings (Utazás a kezdetekhez) projekt kalandjátékának kitalálója, művészeti vezetője és rendezője is volt (a beszélgetőpartnerek közül egyébként mindenki résztvevője volt a Journey-projektnek)

Gergő bevezető kérdésként megkérte vendégeinket, hogy meséljék el, hogyan kerültek kapcsolatba a PP-vel. Magdolna 2015 tavaszán – egy kollégájának köszönhetően – találkozott először a PP-t vezető Petrányi Barnával. A kolléga egy esetleges, a Duna-menti különböző múzeumok közötti együttműködésről mesélt Magdolnának – a témához kapcsolódó pályázathoz keresett akkor a PP őskori helyszínt. Magdolnát érdekelni kezdte a dolog, így először telefonon beszélt, majd személyesen találkozott Barnával, akivel a telefonbeszélgetés másnapján már Belgrádba utazott. Az úton és aztán a helyszínen derült ki Magdolna számára, hogy itt alapvetően nem egy örökségvédelmi projektről van szó: meglepődött azon, hogy a mozgáskultúra és a modern táncművészet meghatározó eleme a tervezett projektnek, ám az is hamar kiderült, hogy Barnával mindkettőjük célja ugyanaz – szeretnének a Duna mentén egy olyan kulturális folyosót létrehozni, amelyben a modern művészetnek bármelyik ága mind a kulturális örökséghez, mind az őstörténeti korhoz kapcsolódik. (Ez volt tulajdonképpen a Journey to the Beginnings variációja.) Magdolna számára a Barnával közös első utazás legfontosabb pozitívuma az volt, hogy felfedezte, hogy a projekt tervezésének milyen fontos eleme volt a stratégiai gondolkodás, így remélte, hogy elindul a közös munka (amelyet aztán az évek során több további közös projekt követett).

Bőczén Árpi a Voices of Culture programhoz kapcsolódóan, 2016-ban találkozott először Barnával, akivel hazafelé közösen próbálták elérni az Amszterdamból a reptérre tartó vonatot. Mivel a KÖME 2014-ben szervezett egy konferenciát, amelynek PP-s résztvevője is volt, az említett Voices of Culture program regisztráltjainak listáját pásztázva Árpi számára már ismerősen csengett a Pro Progressione és Petrányi Barna neve. Így a közös utazással együtt egy szakmai párbeszéd is elindult Árpi és Barna, illetve rajtuk keresztül a KÖME és a PP között.

Bayer Árpi először Magdolnát, Mátét és Bőczén Árpit ismerte meg, és rajtuk keresztül kapcsolódott össze a PP-vel. 2018-ban, egy a Nemzeti Múzeumban tartott rendezvényen vett részt (amely tulajdonképpen a Journey to the Beginnings tesztalkalma volt), Bayer Árpi akkor még a Nemzeti Múzeum színeiben vett részt az eseményen, és eredetileg a KÖME-t szerette volna megismerni. A tesztalkalom végén Bayer Árpi elmondta a véleményét a projekttel kapcsolatosan, és ennek köszönhetően, néhány hónap múlva (egyébként majdnem egyidőben azzal, hogy otthagyta múzeumi állását, és útnak indította az Open History-t) Bőczén Árpi felhívta, hogy nincs-e kedve csatlakozni a Journey-hez. És természetesen volt.

Máté korábban, a Ziggurat Projekt egyik előadójaként már ismerte a PP-t, de alkotóként 2017-ben, a margitszigeti Futószínház révén kezdett el a PP-vel közösen dolgozni. A színházi kalandjáték célja az volt, hogy összekapcsolja a futó közösséget és a színházba járókat, és az így kialakult közönség a játékon keresztül megismerje a Margitsziget emblematikus helyeit.

Gergő – aki az eddig elhangzottak alapján megállapította, hogy úgy tűnik, az első benyomás mindenkinek pozitív volt – ezen a ponton a művészetek és a kulturális örökség kapcsolatáról kérdezte a beszélgetés résztvevőit.

Bőczén Árpi négy kategóriát definiált a művészetek, az alkotás és a kulturális örökség, illetve a kulturális örökség helyszínek összekapcsolódására, (és a négy kategória felvázolását egyben vitaindítónak is szánta):

• az első, és talán mindenki számára legevidensebb kategóriába véleménye szerint az eleve a helyhez, helyszínhez, annak történetéhez kapcsolódó dolgok tartoznak (olyan tárgyak vagy emberek, akikhez kötik az adott helyszínt),
• a második kategóriába azok az alkotói folyamatok kerültek, amelyek valamilyen, a helyhez kötődő művészi asszociációnak az eredményei (ilyenek szerinte például az iparművészeti megközelítések),
• a harmadik kategóriában az alkotó az első kategória szerves alkotóelemeit egyfajta immerzív élményként használja (ilyen szerinte például Máté Futószínháza, de ide tartozik szerinte az is, amikor neves DJ-k világhírű örökségi helyszíneken lépnek fel),
• és a negyedik – és egyébként szerinte legérdekesebb – kategória, amikor az alkotást arra használjuk, hogy a ma emberét segítsük abban, hogy az adott örökségnek saját jelentést, értelmezést találhasson (és szerinte ebbe a kategóriába tartozik a történetmesélés, a mesemondás is).

Máté Bőczén Árpit hallgatva végig jegyzetelt, és nagyon tetszett neki Árpi kategória-rendszere. Elmondta, hogy ugyan képzőművészeti vonatkozású projektek terén van némi tapasztalata, de alapvetően színházi ember, így arról szeretne beszélni, amihez ért: a színházról. A Futószínház kapcsán számára fontos volt, hogy az egy konkrét helyszínhez kapcsolódott, és egyfajta immerzív élményelemként használta a környezetet. A kettes és hármas kategória (kapcsolódás a ma emberéhez) és az immerzív élmény neki összefonódik, számára a kulturális örökségi helyszín maga a háttérkörnyezet, a színház pedig az a nyelv, amellyel az alkotó megpróbálja közelebb hozni az információt, a tudást, az adott kort az emberhez, a nézőhöz. A ’Journey’ előadása ugyanezzel a logikával működött: a százhalombattai helyszínen a színészek történetmesélésébe a nézők rendre bekapcsolódtak, az ő aktív részvételük kellett a megoldáshoz, a végkifejlethez.

Bayer Árpi a befogadó, a néző oldaláról közelítette meg a kérdést: következtetése szerint a művészet az érzelmekre, a tudomány az észre próbál hatni. Ezzel együtt viszont máris további kérdések merültek fel benne: a játék hová tartozik, illetve, a tudományos publikáció megírása vajon művészet-e? A művészet/érzelmek és a tudomány/ész szembenállása jelenti szerinte az örökségi helyszíneken a fő konfliktust: a múzeum vajon a tudomány temploma, ahol a szellemet és tudományt kell szolgálni vagy pedig egy olyan tér inkább, ami a társadalomnak szól és az embereket vonja be, érzelmi alapon?

Magdolna kicsit pragmatikusan vizsgálta a kérdést: sajnos a pályázatok és finanszírozás oldaláról nézve eleve két külön pályára van állítva a tudomány és a művészet, külön kezelik a két területet. Ezért örül annak, hogy egyre többen vannak azok, akik a két területet megpróbálják összekapcsolni a különböző projektek révén. Bayer Árpi felvetésére pedig, miszerint a tudomány a művészet temploma, azt válaszolta, hogy igen, az, ugyanakkor szerinte a múzeum kötelessége a tudományos eredményeket közönség számára emészthető, élmény-centrikus formában bemutatni. A Régészeti Park életében például már nagyon régóta szempont, hogy a látogatók élményszerűen tapasztalják meg az ott látottakat, és úgy távozzanak innen, hogy „ez egy tök jó hely.” Magdolna több projektet említett, ahol a két terület összekapcsolódik: ahol a művészek a tudományból inspirálódtak vagy ahol a művészet hatott a tudományra. Megemlített egy személyes példát is: a Journey projekt bebizonyította a számára, hogy sokkal többet megtudhat a bronzkorról azáltal, hogy a színházi közegből érkező Czakó Mátét hallgatja arról, hogy Máté mit gondol a TAG-ről. Szerinte sajnálatos módon még nagyon kevesen vannak azok, akik így gondolkoznak, akik megpróbálják a művészetet és a tudományt összekapcsolni, éppen ezért – bár egyetértett a Bőczén Árpi által felállított kategóriákkal, de – azt gondolja, hogy ezek a kategóriák nem léteznek. Árpi ismételten elmondta, hogy a kategóriákat gondolatébresztőnek szánta, és örült, hogy Bayer Árpi felhozta az érzelmi aspektust. Szerinte maga a tudás szépsége fontos hozadéka a tudományoknak, illetve a régészekkel beszélgetve rájöttek, hogy milyen jelentős szerepe van a tudományos munkában a kreativitásnak, a fantáziának.

Máté – azon túl, hogy egy véleményen volt a többiekkel – aláhúzta, hogy ahogy a tudományban megjelenik az érzelmi vonulat, úgy a művészetekben is jelen van a racionalitás. Az érzékenyítés szerepét érezte még kiemelkedőnek ezekben a folyamatokban: szerinte teljesen más a tapasztalati úton való megismerés, az élmény így sokkal határozottabban jut el a befogadóhoz. A Journey-projekt kapcsán az is sokszor felmerült a résztvevők közti beszélgetésekben, hogy a művészet segít megteremteni a kapcsolatot az adott korral, az ismeretekkel, a tudománnyal, és jó reménység szerint a látogatók a művészeti élmény segítségével – egy új szintre lépve – másképp tekintenek majd az adott korra, utánaolvasnak, jobban elmerülnek annak megismerésben.

Gergő a beszélgetés ezen pontján – miután elmondta, hogy úgy látja, elég mélyen feltérképezték a jelenlévőkkel a különböző narratívák témakörét – megkérdezte a beszélgetőpartnerektől, hogy a művészeti és tudományos terület kölcsönhatása hogyan működött a tapasztalataik szerint a Journey projektben?

Magdolna úgy érezte, hogy a projekt során abszolút ki kellett lépnie a komfortzónájából, ez azonban csak régészként zavarta. Múzeumigazgatóként belátta, hogy ez fontos lépés, és a közös célt szolgálja. Bayer Árpi pedig fontos szerepet töltött be szerinte abban, hogy az őskori környezetet beemeljék a digitális környezetbe, és így még szélesebb körben sikerült terjeszteni azt az üzenetet, amiért a régészek dolgoznak.

Máté véleménye az volt, hogy a célokhoz kell igazítani a fókuszt. Meg kell találni azt, ami közösen megvalósítható – ezt az elején nehezen tudta elfogadni, de egy idő után a két terület közötti szakmai vitákat inkább kihívásnak tekintette. Mostanra elmondhatja, hogy a projekt előadását tudományos alapon hozták létre, és szerinte ez szolgálta a legjobban azt a célt, hogy a kulturális örökség interpretáció egy hatékony oldalát tudják a nézőknek megmutatni. Bőczén Árpi és a KÖME félig-meddig külső partnerként tudta a folyamatokat figyelni, így Bayer Árpihoz hasonlóan azt látta, hogy a legtöbb konfliktust az okozta, hogy a színházi terület konfrontálódott az örökségi területtel. Ezzel együtt azt a felfedezést tette, hogy egy ilyen projekt során nem szabad figyelmen kívül hagyni a színháznak azt a sajátosságát, hogy – ellentétben a történetmeséléssel – aki egy darabon keresztül találkozik a kulturális örökség helyszínnel, az óhatatlanul kész képet kell, hogy befogadjon. Ez a kész kép pedig félreértésre adhat okot, egyúttal kevesebb lehetőséget biztosít a saját értelmezésnek. Ráadásul számára felmerült ezen a ponton a hitelesség kérdése is: személy szerint a jövőben inkább olyan színházi eszközöket alkalmazna, am absztrahál, ami több lehetőséget ad arra, hogy a befogadók saját véleményt alakíthassanak ki, saját módon értelmezhessék a kapott tudást. Magdolna itt elmondja, hogy a narratíva célja egy időutazás volt, Árpi megközelítése alapján egy másfajta interpretáció jött volna létre. Máté szerint a mesék fontosak, de már a bronzkorban eljutottak oda a közösségek, hogy vadászatokat mímeltek, tehát többre volt szükségük a mesélésnél.

Bayer Árpi gondolatai zárták a beszélgetést. Szerinte a PP-ben van egy stratégiai gondolkodás, ezt bizonyítja a Journey folytatásának tekinthető a Vučedol projekt. Úgy gondolja, hogy a két terület együttműködése nem egyirányú: az interpretáció is vissza tud hatni a tudományra, és rávilágíthat olyan dolgokra, amelyet a tudomány a saját eszközeivel nem vett észre. A Journey együttműködése nagy érték, ennek tapasztalatai már beépültek a Vučedol projekt előkészítésébe, és örül, hogy a már lezárt Journey olyan eredményeket hozott, amelyet minden résztvevő értéknek tekintett – függetlenül attól, hogy művészeti vagy tudományos területről érkezett a projektbe. Ezt a tapasztalatot pedig viszik tovább a szereplők az új projektekbe.

A teljes beszélgetés az alábbi linken keresztül hallgatható meg.

Ahogy azt az elmúlt hónapokban sokszor elmondtuk, 10 éves lett a Pro Progressione! Úgy gondoltuk, hogy egy ilyen kerek évfordulót illik emlékezetessé tenni, és méltó módon megünnepelni: hogy egy kicsit fordított logikával élve most ne csak csináljuk, de beszéljünk is arról, amit csinálunk. Rendeztünk tehát egy online kiállítást, és szerveztünk hozzá négy beszélgetést – hiszen a PP munkája alapvetően négy pilléren alapul.

Április 22-én 18 órától az Arts… and more beszélgetésre három vendéget hívtunk:

• Makra Viktóriát, aki 2013-ban végzett a Színház-és Filmművészeti Egyetem színművész-bábszínész specializáció szakán, azóta független színházi alkotóként dolgozik itthon és külföldön egyaránt. Rengeteg műfajban kipróbálta már magát - részben a PP-nek köszönhetően;
• Tömör Miklóst, aki a 11 éves VALYO elnöke, és aki - saját megnevezése szerint - köztérhumanizálással foglalkozik csapatával együtt (A PP-vel régóta együtt dolgozik, első közös munkánk a RIVE projekt volt), és
• Bognár Anitát, aki az Y Csoport független színházi társulat egyik alapító tagja, színész, alkotó. A Grund Színház improvizációs színház tagja, orosz-magyar tolmács és fordító. A PP-t kívülről és belülről is ismeri, hiszen korábban a PP munkatársa, az ernyőszervezet felelőse volt.

A beszélgetést Pallag Sára, a PP Arts pillér felelőse vezette, aki először bemutatta a vendégeket, majd mesélt magáról a PP Artsról, illetve arról, hogy ez a PP tevékenységének legrégebbi területe. Viktóriával, Anitával és Miklóssal kapcsolatban pedig gyorsan kiderült, hogy nem csak hogy sokat dolgoznak együtt a PP-vel, de a Szabihíd mindannyiukat összeköti, hiszen ennek a projektnek szervezőként vagy fellépőként mindannyian részesei voltak (és remélhetőleg lesznek). 

Sára elsőként a járványhelyzettel kapcsolatosan kérdezte a vendégeket: mit csináltak az elmúlt egy évben, hogyan változott a munkájuk, az életük, milyen praktikákkal próbálták az életüket a „normális” mederben tartani. Miki szerint olyan szempontból hasznos volt az egy év, hogy mindenkinek volt ideje magával foglalkozni, ő például sokat volt vidéken, ahol fel lehet töltődni, a biciklizés még nagyobb hangsúlyt kapott az életében, és lett egy kutyája is. Nagyon hiányoznak neki a rendezvények, ugyanakkor a köztérhasznosítás területén több ötletüket is sikerült útjára indítani (sajnos a VALYO tavaly megnyílt új közösségi tere még csak korlátozottan tudott működni,  de sokat dolgoztak a rakpart megnyitásán is). A köztérhasznosítás fogalma nála ráadásul személyesen is értelmet nyert, hiszen a kutyájával való nagy sétákat lassan baráti találkozóvá alakította vagy néha akár sétáló meetingekkel is összekötötte.

 Anita és az Y csoport új területen próbálta ki magát: a Felelsz vagy mersz című színházi nevelési programon dolgoztak (ennek novemberben végül online módon valósult meg a bemutatója), ami a szokásos kérdéseken túl újakkal is szembesítette a társulatot. A projektet eredetileg személyes programként szerették volna megvalósítani (tekintettel a téma érzékenységére), de a próbafolyamat során rájöttek, hogy az online tér nem csak átmeneti helyszíne lesz a bemutatóknak és munkájuknak, de hosszabb távon is boldogulni kell a virtuális világban. Anitáék nem csak a nevelési programjukat alakították át, de Szecsuáni jólélek című darabjuknak is csak online premierje lehetett februárban. Anita személyes életében is kereste a lehetőségeket, így újra visszaült az iskolapadba: jelenleg az ELTE russzisztika szakjának hallgatója.

Viktória fontos szakmai kihívásokkal találkozott az elmúlt egy évben: Héttörpe című darabja a Staféta Pályázatnak köszönhetően nem csak szakmai előrelépést jelentett, de olyan anyagi hátteret is biztosított, hogy a színészek a kőszínházakra jellemző tiszteletdíjat is kaphattak munkájukért. Ezen a darabon kívül bábszínházi premierje is volt, de a PP tavaly debütáló, Banquet for Bees című előadásának is aktív részvevőjeként is dolgozott. A munkák sora sajnos novemberben megszakadt, és az elmúlt nagyjából fél évben színpadon kívüli feladatokat kellett találnia. Ez az időszak saját bevallása szerint nem tett jót neki: ahogy egy kollégáját idézi, „ilyen módon leállítani a színészeket… az legalább olyan veszélyes, mintha élsportolókat állítanál le.” Ideig-óráig lefoglalta magát (többek között tanítással), de úgy érzi, ezek inkább csak "ragtapaszok", és nagyon hiányzik neki a színpad.

 Héttörpe - Makra Viktória rendezésében, és Margitay Klára csodálatos fotóin. Előadók-Alkotók: Boros Ádám, György Zoltán Dávid, Kapitány Dorottya, Kemény Rozália, Szabó Veronika, Várnai Balázs.

Az őszi rövid, átmeneti időszaktól eltekintve nagyjából egy éve megszűnt a színházi élet – mondta Sára Viktória megjegyzésére reflektálva – éppen ezért kérdezte vendégeinket arról, hogy mik a tapasztalataik, szerintük mennyire jelentenek / jelenthetnek megoldást az online programok egy ilyen helyzetre. Anita szerint a színészek az online térben való munkában nem motiváltak, nagyon hiányzik nekik a közönség jelenléte, a személyes kontaktus: "az online nem tudja megadni, amire vágyunk" - mondja. Viktória ezt konkrét példával is megerősítette: három kollégájával igyekeztek a járvány adta kényszerhelyzetben új területeket felfedezni, és akár új műfajokat is létrehozni (A Héttörpe karanténban címmel terveztek Zoom-os "szolgáltatásokat" nyújtani a nézőknek), ám egyik kollégájuk éppen azért döntött úgy a bemutató előtt kb. 10 nappal, hogy kiszáll az alkotási folyamatból, mert úgy érezte, hogy a személyes jelenlét hiánya miatt kreativitását is elvesztette átmenetileg. Anita az Y csoport legújabb, Szökőár című darabjának próbái során pedig azt tapasztalta meg, hogy az online térnek saját szabályai vannak, amit tanulni kell. 

Sára itt megemlítette, hogy az elmúlt időszak egyik szülötte a művészet kivitele a közterekre, amit alapvetően nagyon jó kezdeményezésnek tart. Külföldi példákat is említ (nagyon jó összefoglalója ennek például az alábbi cikk), de a Pro Progressione is kísérletezik egy ideje hasonló előadásokkal: ilyen volt például az Elek Ferenc és Sztarenki Dóra közreműködésével megvalósult Error #707 futószínház, mely a 2017-es Dunapest keretein belül került bemutatásra, Czakó Máté koncepciója alapján. Mi lesz a jövője ennek a műfajnak? - tette fel a kérdést - elsősorban Mikinek.

Miki szerint ez az elmúlt időszak jó volt arra, hogy felértékelődjenek a közterek, hiszen egyedül ezek a helyek tetté lehetővé az elmúlt hónapokban a személyes találkozókat. Az elmúlt hónapok tapasztalatai pedig szerinte velünk tudnak maradni: a közterek bármilyen módon történő hasznosítása, élhetővé tétele nagyon fontos, és abban, hogy ezt az emberek megértsék, szerinte nagy szerepe van a művészeteknek. A színház – és általában a művészet – kivitele a négy fal közül pedig nem csak a művészek és a nézők közötti kapcsolatteremtésre, de akár új közönség bevonására is alkalmas lehet. Fontos, hogy a köztér és a művészet megtalálja egymást, mert ez mindkét oldal számára lehetőségekkel van tele, ráadásul erre igény is van az emberek részéről. 

Világító bábok a Ledpuppets előadásában - egyikük élőben is bemutatkozott a beszélgetés alatt. A képet Spengler László készítette a Szabihídon 2019-ben, mikor az Y Csoporttal közös, A legkisebb óceán c. előadás egyik részletét mutatták be a művészek.

A köztéri előadások kapcsán Sára megemlítette a Ledpuppets A legkisebb óceán című előadását, amely 2019-ben a Szabihídon is vendégszerepelt, és Anitát és Viktóriát kérdezte ennek kapcsán arról, hogy nekik mennyire más a Szabihídon vagy bármilyen köztéren fellépni. Anita szereti az ilyen alkalmakat, mert egyrészt személyesebb találkozás a közönséggel, másrészt több improvizációra is lehetőséget ad egy ilyen előadás. Viktória ehhez kapcsolódva elmeséli, hogy a darab úgy jött létre, hogy  az Y csoport vezetője, Móga Piroska felkérte őt, hogy rendezzen egy darabot az Y csoport számára, és véleménye szerint a Szabihidas fellépés azért volt jó élmény a számára, hiszen a színház lényege a találkozás, ami egy ilyen térben tökéletesen megvalósul.

A beszélgetés zárásaként szóba került a VR technológia is: Sára szerint ennek nagy előnye, hogy nem kell élő helyszínen nézned az előadást, viszont kimozdít abból a térből, amit egy színházi közvetítés vagy bármilyen hasonló online előadás jelent. A Pro Progressione egyik új projektje is erre a technológiára épül: az éppen az előkészítési fázisban lévő előadásnak Viktória is résztvevője lesz, így ő mesélt kicsit a koncepcióról (Az előadás inspirációs forrása Az ember tragédiája, és fontos feladata a tervezési fázisnak, hogy megoldjon egy fontos kérdést: miként válik egy online előadás interaktívvá, hogyan lehetséges a nézőket bevonni egy ilyen produkcióba).

A beszélgetés teljes egészében itt hallgatható meg.

A beszélgetés moderátora Hajdú Fanny drámapedagógus, a CSÁO! drámapedagógiai műhely alapítója volt. Fanny független munkáin túl régóta dolgozik együtt a Pro Progressione-val is (főként a Play! Mobile és az Academy for Actors of Social Change projektekhez kapcsolódott eddigi munkája) de jelenleg is a PP Social pillér kulcsszereplője: az ACADEMY+ és az Academy for Actors of Civil Change projektek szakmai vezetője.

Az április 23-án 18 órától megrendezésre került Social… and more beszélgetésre három vendéget hívtunk: Móga Piroskát, Csaba Viktóriát és Simon Balázst.

Piri egyszerre színész, rendező, színházi-nevelési szakember, az Y csoport alapítója és művészeti vezetője. A társulat repertoárjában a közelmúltban jelentek meg a beszélgetésünk témájához szorosan kapcsolódó színházi-nevelési foglalkozások, ezen felül Piri a nemrégiben indult What’SAP projektünk művészeti vezetője. A What’SAP a társadalmilag elkötelezett színház mindhárom aspektusát involválja, így a kétéves projekt hátrányos helyzetűekkel együttműködve hoz létre és ad elő színpadi alkotásokat, majd ezek továbbjátszási lehetőségeit keresi – immár új közegben. A projekt célja, hogy az alkotási folyamat segítségével társadalmi változást idézzen elő.

Viki az IndaHouse Hungary operatív munkatársa, aki napi munkáján felül – önkéntesként – gyerekeket mentorál, emellett táncos, tánctanár és frissen végzett drámapedagógus is – ez utóbbi terület irányába a Pro Progressione Academy for Actors of Social Change és Play! Mobile projektjei indították el, amelyeknek aktív résztvevője volt.

Balázs az Utcaszínházi Alkotóközösség Egyesület (UtcaSZAK) alapítója, rendező, aki a Zsámbéki Színházi Bázis és a Bárka Színház alapításánál is fontos szerepet töltött be. Fanny kérésére a Pro Progressione és az UtcaSZAK 2013-2015 között megvalósított, EXCEPT nevű projektjéről mesélt, amelynek alapvető célja a szociális művészetek hivatásként való elismerését szorgalmazta olyan külföldi és magyar résztvevők segítségével, akik régóta dolgoznak ezen a területen.

Az EXCEPT projekt mikrobusza, amelynek oldalait Mocsár Zsófia alkotásai díszítették

Fanny ezen a ponton megkérte a vendégeket, hogy meséljenek röviden arról, hogyan kerültek kapcsolatba a PP-vel. Piri 2015-ben kezdett a Pro Progressione-val dolgozni, amikor olyan munkát végzett, amelyhez pályázati segítség kellett. Ennek a közös munkának a hatására alakult az Y csoport is, amely ernyőszervezeti tag lett a PP-nél – és ez a közös munka azóta is tart. A szociális színház műfajával Debrecenben találkozott először, ahol egy interaktív tantermi darabot nézett meg, és amely annyira a diákokra volt specializálva, hogy úgy döntött, hogy elkezd a TIE műfajával (theatre in education) foglalkozni – ennek hatására végezte el az SZFE színházi-nevelési kurzusát is. Viki egyik önkéntestársán keresztül találkozott az Academy felhívásával, és ugyan még nem tudta pontosan, mivel is fog találkozni, de jelentkezett a projekt nyári akadémiájára. Elsőre nem, de másodszor sikerült is bekerülnie, és itt olyan meghatározó élményeket szerzett, hogy drámapedagógiai képzésre is jelentkezett (és nemrégiben sikeresen el is végezte azt). Balázs a már említett EXCEPT projekten keresztül kapcsolódott össze a PP munkájával, a szociális művészetek felé viszont a Zsámbéki Színházi Bázis indította el: azt érezte, hogy ami itt szabad téren történik, az kiváló alapja egy „igazi” színházi előadásnak, és hogy ezzel sikerült valami nagyon újat kitalálni. Ezután sikerült egy pályázaton keresztül támogatást is nyerni Pulcinella közlegény című darabjukkal, amit olyan vidéki helyszíneken mutattak be, ahol a közönség nem is számított arra, hogy a színház műfajával foglalkozik, és ahol nem a színpadot, hanem az utcát használták az előadás hátterének. Mindezen tapasztalatokból nőtte ki magát az UtcaSZAK. A PP-vel és Barnával való közös munka alatt jött rá arra, hogy milyen fontos lenne ezt a munkát végezni, és hogy mennyi szakmai képzettség hiányzik, hogy ezt jól lehessen csinálni. A legjobban a mentálhigiénés szakemberek hiányoztak: azok, akik az első Utcaszakos csoportban voltak, ugyanis – megfelelő háttérgondozás nélkül nagyon hamar kiégtek. Az első csoportokban ráadásul képzett színészek sem voltak, és az is kiderült, hogy ez a munka másfajta tapasztalatokat igényel – szerencsére a csoport tagjai között nagyon kíváncsi emberek voltak, akiket rettenetesen érdekelt az élet, és akik a nehézségek és új kihívások közepette együtt csiszolódtak. Nagy tanulsága volt a kezdeti munkának, hogy Balázsék rájöttek: ezekben a közegekben sokkal többre van szükség, mint „csak” egy színházi előadásra. Az első EXCEPT idejére valós kérdéssé vált, hogy vannak-e nemzetközi szinten is szakemberek hasonló elvárásokkal és problémákkal.

Fanny ezen a ponton új kérdést tett fel a vendégeknek: mivel az általános tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek a munkának a mai napig nincs meg a rangja, nem egységes a szociális művészetek gyakorlata és ezzel együtt mindenkinek csak saját definíciója van a szociális művészetek fogalmára, kíváncsi arra, hogy a vendégek hogyan fogalmazzák meg ezt önmaguk és a külvilág számára.

Viki saját értelmezése szerint olyan művészeti folyamatokról van szó, amelyeken keresztül vagy szociális témák kerülnek feldolgozásra vagy szociálisan hátrányos helyzetű közegek vannak bevonva az alkotás folyamatába. A beszélgetésre készülve jött rá arra, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar TérTáncKoncert programja (amelynek Viki korábban már résztvevője volt) tulajdonképpen szintén egyfajta szociális művészeti projekt, és örömmel állapította meg, hogy hiszen „korábban is vettem már részt ilyenben, csak nem tudtam, hogy ez AZ”. Piri ismét megemlítette a beszélgetés elején már szóba került What’SAP projektet, hiszen ennek fókuszában éppen ez a kérdés áll: mivel nincs egységes kifejezés a szociális művészetek fogalmára, így nem is mindenki ugyanazt a színházi-nevelési munkát érti alatta. A kétéves projekt alatt a TIE szakértőjének számító Bethlenfalvy Ádámmal és francia, cseh és szerb partnerekkel együttműködve szeretnék azokat a szakmai alapvetéseket összegyűjteni, amelyek közös alapot adhatnának az ezen a területen tevékenykedő kollégáknak.

Csak néhány azok közül a definíciók közül, amelyeket a What’SAP projekt partnerei összegyűjtöttek a SOCIAL ART PRACTICES kifejezés kapcsán

Balázs szerint akár például az Örkény Színház munkája is tekinthető szociális művészetnek, hiszen a társadalom egy bizonyos rétege számára csinál színházat. Ő úgy fogalmazna inkább, hogy a szociális művészet olyan közeget céloz meg, ahol szociálisan nagyon sebezhető emberek vannak a kreatív alkotás lehetősége nélkül. A részvételiség szintén fontos – nem csak nézőként, de alkotóként is bekapcsolódnak a fent említett emberek a munkába, és az alkotás révén feltételezhetően mentális állapotuk is javulni fog. Ebben a gyógyító-segítő szándékban látja a folyamat kulcsát, ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy nem jó ez a „lefelé tekintés”, hiszen ezeknek az emberek az életproblémái „a mi problémáink is lehetnének.”

Fanny összefoglalásul elmondta, hogy az elmúlt percekben körvonalazódott az, hogy a szociális művészeti projektekkel megcélzott embereknek mit adhatnak az ilyen programok, de fontos kérdés az is, hogy az alkotók számára mit ad ez a részvétel. Piri számára a közösség a kulcsszó, Vikinek pedig a feltöltődés érzete az, amit ettől a munkától kap. Balázs kicsit másképp látja ezt a dolgot: számára ez a munka rendkívül fárasztó, a Piri által említett közösséget pedig sokkal inkább alkotótársaival éli meg, és nem azokkal, akinek ezt a programot elviszik. Az viszont Balázs szerint tagadhatatlan, hogy a változás nagyon látványos a megszólított közösségekben. Fanny „címkéje” a remény lenne erre a munkára, és Balázs utolsó gondolatát megerősítve elmondta, hogy hihetetlenül felemelő látni, hogy azok a gyerekek mennyit kapnak és mennyit adnak vissza a közös munka során.

Fanny papírja a rap-szöveggel és életképek a nyári akadémiáról, 2019-ből

A beszélgetésre készülődve megkértük vendégeinket, hogy erre az alkalomra hozzanak magukkal egy olyan tárgyat, ami valamiért különösen fontos számukra, és amely egy olyan szociális-művészeti projektből maradt meg a számukra, amelynek résztvevői voltak. Fanny elsőként meg is mutatta vendégeinek azt a gyűrött papírt, amely az Academy projekt 2019-es nyári akadémiájához kapcsolódik, és amely egy rap-szöveget tartalmaz. Ez a papír számára a közösségi alkotás varázsát szimbolizálja, és azt, hogy ha hiszünk magunkban és másokban, csodákra vagyunk együtt képesek. Viki szintén erről a nyári akadémiáról hozott el egy tárgyat: azt a jegyzetfüzetet, amelybe a két hét alatt saját és társai fontos gondolatait gyűjtögette, és amelyhez kapcsolódóan bevallotta, hogy ha ezeket a következtetéseket akkor nem írja le, akkor nem indul el abba az irányba, amely felé mostani munkájával tart.

Viki emléke a Fanny által is említett nyári akadémiáról

Balázs nem készült külön tárggyal, de Piri kérésére bemutatta azt a próbatermet, amelyből a beszélgetésre bejelentkezett, illetve mesélt azokról a buszról, amely az EXCEPT projekt fontos kelléke volt, és amelynek három darabját sikerült megőrizni. (A buszról és a tárgyakról Balázs részletesen beszámolt a PP blogjában, az írást itt tudjátok elolvasni). Piri egy fotón mutatta be azt az Amfiteátrumot, amely Hernádszentandráson, az Indahouse kertjében található, és amely a tavaly az Y csoport és az Indahouse közös nyári táborának egyik emlékezetes helyszíne volt (a közös munka eredményeként elkészült produkciókat a tábor zárásaként itt mutatták be a gyerekek, a most bemutatott csoportkép pedig arra emlékezteti Pirit, hogy igazi kis közösségé kovácsolódtak itt a résztvevő gyerekek).

Piri csoportképe, amelynek hátterét a hernádszentandrási Amfiteátrum adja

A beszélgetésre a vendégek is készültek kérdésekkel, amelyeket zárásként fel is tettek egymásnak. Piri Balázst kérdezte arról, hogy vajon milyen útravalót adna pár évvel korábbi önmagának, ha visszaüzenhetne abba az időbe, amikor az UtcaSZAK indult. Balázs kis gondolkodás azt üzente korábbi énjének, hogy ne tagadja le „a valóság érdes felületeit.” A kérdések sorát folytatva Balázs Vikihez fordult: mivel a beszélgetésre való felkészüléskor felfedezte, hogy Viki eredetileg vegyészmérnök, arra volt kíváncsi, hogy mit tanult attól a folyamattól, amin a már említett nyári akadémia óta végig ment. Viki elmondta, hogy bár ő papíron nem művész, de kisgyerekkora óta kapcsolatban van a tánccal (előadóként és tanárként is), így Balázs konklúziójára („A vágyaid után mentél?) helyeslően bólogatott. Viki Fannyt kérte meg arra, hogy meséljen egy, a drámapedagógiai foglalkozásokkal kapcsolatos meghatározó élményéről, aki elmondta, hogy bár az kétségtelen, hogy a PP indította el ebbe az irányba, de mégis egy CSÁO!-s élmény jut most az eszébe: tavaly két kis csoporttal indítottak el foglalkozásokat, ám a közös munka személyes részét megszakította a járvány. Amikor az első hullám lecsengése után ismét lehetőségük volt találkozni, meglepve, ugyanakkor örömmel tapasztalta, hogy a két kis csoport egy nagy közösséggé formálódott – még annak ellenére is, hogy sokáig csak a virtuális térben találkozhattak. Legvégül Fanny Pirinek tette fel kérdését, és arra volt kíváncsi, hogy mikor olvasható majd az az írásos anyag, ami a What’SAP projekt tapasztalatait fogja össze. Piri elmondta, hogy bizonyosan készül majd ilyen anyag, de ennél sokkal fontosabbak lesznek azok a záró előadások, amelyek – a projekt tapasztalatait magukban hordozva – két év múlva lesznek láthatóak.

A beszélgetést teljes hosszában itt tudjátok meghallgatni.

A Careers in the Common Good szervezet azért jött létre, hogy lehetőséget nyújtson a kelet-közép-európai fiatalság számára, akik ugyan szembesülnek a helyi és globális problémákkal, de sokszor nincs lehetőségük arra, hogy átlássák, értékeljék a lehetőségeiket, és egy olyan karrierutat válasszanak, amely megfelel az érdeklődésüknek, és kamatoztatni tudják tudásukat.

A Pro Progressione-val évek óta együtt dolgozó CCG partnereinkkel közösen hozta létre az ún. Youth Week programot. A program workshopjai olyan témákat érintenek, mint a klímaváltozás, food chain, felelős fogyasztás, mindfulness, önreflexió, valamint a munka világa különböző szektorokban. 

A Youth Week ötlete három éve fogalmazódott meg először, amikor Eszter (Boros Eszter, a projekt koordinátora és egyben a CCG alapítója) a világ körül utazott. Azóta a világ a feje tetejére állt, de a küldetésük töretlen és azóta is lelkesen szervezik a Youth Weeket és rengeteg más programot is - egy csapat önkéntes segítségével.

Most Eszter mesél nekünk a Youth Week eddigi tapasztalatairól:

Akkor és Most

Az első Youth Week-et 2019-ben szerveztük, ami akkor még személyes részvétellel valósulhatott meg, így új ötletekkel felvértezve, lelkesen terveztük a következőt - és ekkor eljött 2020. Mint sokan mások, mi is át kellett hogy alakítsuk a terveinket és viszonylag gyorsan döntenünk kellett, hogy mit tegyünk: reménykedjünk, hogy a helyzet lehetővé teszi, hogy valamikor az év folyamán személyes találkozhassunk? Mondjuk le a rendezvényt? Váltsunk online programra? A csapatból senkinek sem volt átfogó tapasztalata az online workshopokkal kapcsolatban, de segítséget kértünk a velünk kapcsolatban állóktól - így folytattuk a munkát és lépésről lépésre  fejlődtünk.

Várakozások vs Valóság

Tudtunk, hogy az online Youth Week másképp fog kinézni: az online esemény forgatókönyve sok szempontból eltér a személyes rendezvényétől. Az eső miatt ugyan nem kellett aggódni a tervezett kirándulás napján, de amiatt viszont igen, hogy valakinek megszakad az internet kapcsolata vagy éppen a mikrofonja nem működik. De találtunk új előnyöket is: olyan facilitátorok és résztvevők is csatlakozhattak, akik messzebb éltek, és nem tudtak volna utazni. A résztvevők saját, otthoni környezetükben tanulhattak egymásról és egymástól: a kamerát bekapcsolva bepillantást nyerhettek egymás életébe.

Ha az élet citrommal kínál...

Az élet nem citrommal kínált, ehelyett megkaptuk a 2020-as évet. A sikeres 2020-as online program tanulságaival pedig egy sor további online eseményt szervezhettünk meg az új évben… Olyan programokat, amiket akkor is folytathatunk, amikor a világ visszazökken a régi kerékvágásba. De tulajdonképpen mit is tanultunk?

• Közösséget online is lehet építeni. Nagyon örömmel látjuk, hogy korábbi résztvevőink nem csak velünk, hanem egymással is kapcsolatban maradtak. 2020. elmúlt… de az interkulturális csere megmaradt nekünk, nekik.
• Néha a közvetett fordítás a legjobb. A tíz nap intenzív személyes programot, közös főzést és együttműködést nem tudtuk egy az egyben az online térbe vinni (a szemünk is kiégett volna a képernyőt nézve), de ugyanazt a kulcsfontosságú tartalmat át tudtunk alakítani - egy kis technológiai csavarral - és digitális úton át tudtuk adni résztvevőinknek
• Mindent lehet, csupán akarni kell. Kitartásunknak és nyitottságunknak köszönhetően olyan eszközökkel kísérleteztünk, amelyekről korábban nem is hallottunk - ráadásul ezen eszközöknek köszönhetően több tucat új, izgalmas embert is megismerhettük.

Reményteli Várakozás

A tavalyi tanulságokkal gazdagodva alig várjuk a 2021-es Youth Weeket. A felelős fogyasztásról, a szociális vállalkozásról, a 21. századi munkaerőpiacról és egyebekről szóló műhelytalálkozók mellett a résztvevők saját projektté alakíthatják ötleteiket - szakértői útmutatás segítségével. A facilitátorok nem csak szakértelmüket osztják meg, hanem saját életútjuk csúcs- és mélypontjait is. Várjuk fiatalok jelentkezését Lengyelországból, Szerbiából, Szlovákiából, Csehországból, Magyarországról és Szerbiából: akik csatlakoznak, egymásról és egymás kultúrájáról tanulhatnak a kulturális esteken, kiscsoportos beszélgetéseken és önreflexión keresztül. Akár online, akár offline (a döntést májusban hozzuk meg, résztvevők biztonságát szem előtt tartva), olyan tíznapos élményre számíthattok, amelyet sehol máshol nem találtok.

Jelentkezni május 15-ig lehet a weboldalon, ahol több hasznos információt is találtok."